Nem olyan régen tartottam egy előadást az egyik budapesti, újpalotai iskolában a személyes kapcsolatok és a technikai fejlődés közötti összefüggésekről két ötödikes osztálynak is. Az előadásom apropója a mai világszemléletben a gyerekek értékrendjének, és a kommunikációs csatornáiknak a kialakulása volt. Arra is kíváncsi voltam, hogy milyen szerepet vállal a mindennapjaikban a technikai eszközök használata és hogy milyen gyermekkoruk van, ezért interaktívan bevontam őket is az előadás menetébe. Mindkét osztály a saját évfolyamának a „krémje” volt. Bevallom őszintén, én nagyon élveztem az előadást, és a visszajelzések alapján a gyerekek és a tanárnők is. Ugyanakkor nagyon tanulságos volt több szempontból is ez az egy „óra”. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt benne polaritás! A gyerekek nagyon együttműködtek, és az látszott, hogy nagyon okosak. Figyelmesen viselkedtek, de a felszín alatt rejtőző problémákat nem tudták – és talán nem is akarták - elfedni. Gyermeki őszinteségük, kimondott gondolataik még „elárulták” őket.

Megtapasztalhattam, hogy már ennek a generációnak nagyon erőteljes mértékben meghatározza az életszemléletét, a gondolkodásmódját és az erkölcsi tartását a technikai fejlődés. Nekik már teljesen természetes, hogy ezek az eszközök mindennap jelen vannak az életükben és hogy korlátlanul használhatják is őket, sokszor mértéktelenül és kontroll nélkül. Gondolok az okostelefonokra és a bennük lévő applikációkra, a közösségi oldalakra, a számítástechnika és a szórakoztatóelektronika vívmányaira. Sajnos azt tapasztalom, hogy lényegesen többet foglalkoznak a technikai eszközökkel, mint ami az ő korosztályukra építő jelleggel hatna.Picit elszomorító volt számomra, hogy amikor fontos kifejezésekről kérdeztem őket, akkor legtöbbször csak bájosan, és olykor némán pislogó szempárok meredtek vissza rám, vagy éppen meglepő és kimondottan furcsa gondolatokat osztottak meg velem. Az emberi értékek, a jelenlét, vagy éppenséggel a minőségi idő kifejezése szinte majdnem teljesen idegenül hangzott a számukra. Sokszor negatív életszemléletről meséltek válaszaik, amelyek tisztán visszatükrözték számomra, hogy bizony valami erősen átalakult a mai gyermekek nevelésében és az értékrendjeik kialakításában. Fura volt megtapasztalni, hogy néhányan közülük mégis pontosan tudták, kik lehetnek ezért a „felelősek”. Elmondták, hogy sokszor nem kapnak elegendő figyelmet otthon, ellenben a technika eszközei mindig elérhetők számukra, talán egy-két kivétellel. De vajon mit tehetnének? Ők, a gyerekek? Mégsem tolhatják le a szüleiket, hogy nem jó az életszemlélet, ami alapján nevelik őket… Pontosabban megtehetik, de vajon milyen választ kapnának rá? Úgy gondolom, hogy néha pedig hasznos lenne.

Az előadásom után egyből azon gondolkodtam, hogy vajon mit fognak mesélni majd ezek a gyerekek, ez a generáció, már szülőként a saját gyermekeinek arról, hogy milyen volt a gyermekkoruk? Hálás vagyok, amiért én nem most vagyok gyermek, mert nem könnyű most gyermeknek lenni. Viszont szülő vagyok, és tapasztalom, hogy az sem könnyű. Nem vagyok mintaszülő, de ki az? Viszont van két csodálatos kamaszodó gyermekem, akikért felelősséggel tartozom, és kötelességem, hogy a mai világban értékeket adjak nekik. Igazi, emberi értékeket, mint a becsület, a tisztelet vagy az őszinteség. Mert ők is akkor lesznek értékes és sikeres, boldog emberek, felelősségteljes felnőttek, büszke szülők. Napjainkban az emberek, a szülők többsége a megélhetésük érdekében rengeteget dolgozik, mert már nem nagyon létezik az egykeresős családmodell, így mindkét szülőnek dolgoznia kell, már ha valaki nem egyedül neveli gyermekét. Hihetetlen elvárásokkal kell szembenéznie a szülőknek és a gyermekeknek egyaránt a mai világban, szinte minden irányból. A legnagyobb problémát mégis abban látom, hogy a legtöbb embernek nincs meg a kellő önismerete, és az önbizalma ahhoz, hogy szembe szálljon a rendszerrel vagy sokkal inkább önmagával. Így sodródik az árral, és a gyerek kezébe nyomja a technikai eszközöket időhiányra hivatkozva, amíg otthon 8 óra (vagy még több) meló után még főz-mos-takarít, mert ez az elvárás a mai szülők felé. Nem merik azt mondani, hogy kit érdekel, ha egy picit kosz van, most a gyerekemmel akarok játszani, mert úristen, mit fognak szólni mások, ha ez kiderül. Arról már nem is beszélve, hogy sokszor látom, hallom, hogy a szülők is inkább a közösségi oldalakat, a televíziót vagy éppen az internetet és a mobiltelefonok nyomkodását helyezik előtérbe más építő tevékenységek helyett, mondjuk, hogy minőségi időt töltsön a gyermekével. Persze ezt nem könnyű beismerni, ezt látom mindenhol. Téves elvárásoknak akarnak megfelelni, nehéz helyzetbe kényszerítve ezáltal saját magukat és a gyermekeiket is.

Ez egy „ördögi kör” …

Adja magát a kérdés: - hogyan kaphatják meg a gyermekeik a valódi figyelmet, az önzetlen szeretetet, és a kellő törődést? A felnőttektől; a szüleiktől, a családtagjaiktól, a nevelőiktől – és nem a technikai eszközöktől. Nem lehet helyettesíteni ezeket az értékeket semmilyen eszközzel. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem lehet „megvásárolni” egy gyermekkor pillanatait, mert azokat át kell élni. Senki és semmi sem tudja pótolni azt az időt, és azokat a valódi élményeket, amelyek fontos építő pillérei egy stabil, kiegyensúlyozott fejlődés lépcsőfokainak. A mai világnézet szerint akkor értékes valaki, ha minél jobb autója van, vagy a legújabb, legdrágább telefonja, és napi több száz lájkja a közösségi oldalon. Hamis „értékek” alapján nő fel a mai generáció. Belekényszerítik az embereket ebbe a helyzetbe. Viszont amikor megszületik egy gyermek, őt ez nem érdekli, ő csak sodródik arra, amerre a világ tereli, ha nincs, aki megmutassa neki a helyes irányt az értékes felnőttkor felé vezető hosszú és rögös úton. Szomorúan, de kimondom az őszinte véleményem; a mai gyerekeknek nincs valódi gyermekkora, - tisztelet a kevés kivételnek - mert a technikai fejlődés, a virtuális világ és a közösségi média szinte mindent legyőz. Az előadásom befejezése előtt adtam az osztálynak egy házi feladatot. Annyit kértem tőlük, hogy kérjék meg a szüleiket, meséljenek nekik a gyermekkorukból olyan valós, meghatározó élményeket, amelyekre szívesen és mosolyogva emlékeznek vissza! Vajon a mai generáció is tud majd valódi, meghatározó élményeket megosztani a saját gyermekeikkel, amelyeket nem győzött még le az újvilági trend a technika fejlődésével karöltve? Én nyugodt vagyok, mert tudom, milyen fontos a valódi gyermekkor! Ahogy az emlékek is, ha jó rájuk visszagondolni, és igazi mosolyt csal az arcunkra.

És még egy gondolat…

Ne csapják be önmagukat! Senkinek sem kell megfelelni, csak saját maguknak. Viszont ennek tükrében gondolkodjanak el azon, hogy mennyire fontos egy gyermek számára a szüleivel eltöltött minőségi idő, a személyes kapcsolatok kialakítása, a valódi, élményekkel teli gyerekkor a mai digitalizált, virtuálisan „valós” világban…

Hamarosan megjelenő könyvem erről a témáról is szól. Addig is kövessétek a Pollák János Írói oldalam a facebookon.