Immár két hónapja tart az emberiség "ébredése", de nálam korábban indult meg ebben az évben. Még januárban, vagyis 2020 legelején, mintha tudták volna, hogy valami durva dolog még történni fog. Nem tudtam mire vállalkozom, de ott belül tudtam, hogy nem lesz könnyű. Egy hónapos tisztítókúrával indult, amely komoly erőpróba volt minden szempontból. Mind fizikálisan, mind lelkileg, mind szellemileg. Voltak dolgok, amik kikerültek ezalatt az idő alatt az életemből, és jöttek olyan helyzetek, amelyek tanítólag, ébresztőleg kerültek bele hirtelen az életembe. Megérkezett a változás, új utakat láttam, csak fel kellett nőnöm a feladathoz. Ezt tudjuk, hogy nem megy egyik pillanatról a másikra. Kételkedtem is, elsősorban önmagamban, hogy képes vagyok-e végigcsinálni, de összességégben minden dolog a fejlődésem szolgálta. Természetesen a változásokat meg kellett értenem, be kellett fogadnom, és sok régi dolgot, ami már nem segítette az életem, el is kellett engednem.

Nem volt könnyű feladat, folyamatosan tanulnom kellett, persze mindeközben tanítva zajlott az életem is. Közben, ahogy az igen komoly változások történtek a tisztulási folyamatban, össze is zavarodtam és hirtelen nem értettem a miérteket. Mert ugye mindig a miérteket keressük, de általában hasztalan. Volt olyan pillanat, amikor fel akartam adni, és úgy éreztem befejezem, elég volt, mert konfrontálni a saját életünkkel, a bennünk lévő félelmekkel, vagy a hazugságainkkal, az ártó tetteinkkel sosem egyszerű. Mert vannak… Félelmeink is, hazugságaink is, ártó tetteink is. A legnagyobb erőről akkor teszünk tanúbizonyságot, a legnagyobb változást akkor érhetjük el, amikor ezekkel szembenézünk és vállaljuk azt az utat, amelyet azután kijelöl nekünk az életünk. Ez is egy újabb komoly tanítás lett az életemben, egy újabb húzós évfolyam az élet iskolájában.

A tisztítókúra alatt sok régi felgyülemlett érzelmet, fájdalmat, gátat, blokkot magam mögött hagytam és több komoly felismerésem is volt. Természetesen maradt még belőlük, de könnyebbnek éreztem magam. Februárban jött a folytatás, amikor is a saját belső énemmel kellett konfrontálnom. Azzal a valakivel, akit nem is gondoltam volna, hogy mennyire nem ismerek. Ezzel együtt meg kellett tanulnom, hogyan legyek minél több időt a jelenben. Csak ülj le egy emberrel szemben, csukd be a szemed, és próbálj meg csak a jelenre koncentrálni. Csak arra figyelj, ami körülötted történik, amit hallasz és maradj ott a jelenben, vele, mozdulatlanul. Így leírva nagyon könnyen hangzik, de hidd el, komoly kihívás. Miért? Mert szinte alig vagyunk a jelenben. Keressük a kiutat, menekülünk, de azt sem tudjuk honnan vagy mitől. Leginkább magunktól, hogy nehogy felébredjünk, de az sem megy olyan könnyen.

Persze közben párhuzamosan az életemben is megtörténtek a változások, hogy érezzem, messze nem vagyok kész! Amikor azt gondoltam, hogy nem bírom, elég volt, akkor még többet kellett beletennem, hogy tudjak továbbmenni. Viszont a konfrontálás önmagammal mindig segített, persze egyáltalán nem könnyű kényelmesen szembenézni önmagam valóságával, sőt, rettenetesen nehéz feladat. A jelenben lenni, minél többet, az az, ami igazán előre visz. Újra gyakorolni, mozdulatlanul belenézni folyamatosan egy másik ember szemébe több órán keresztül, mindegy, mit csinál, pislog, nevet vagy grimaszol. Az jelenbe hoz. Vicces? Hát nem az! Az életben sem nézel mindig a szemébe a másik embernek, amikor beszélsz vele, igaz? Főleg nem több órán keresztül. Igazi kihívás! Aztán ott van a szándékod, amit kommunikálsz vele. El tudod juttatni hozzá a szándékod, úgy, hogy meg is értse, be is fogadja, el is higgye, amit mondani szeretnél neki? Mert fontos, hogy ne csak a levegőbe beszélj, hanem menjen át a szándékod, amikor kommunikálsz vele. Ja, és persze őszintén! Természetesen közben kínlódtam, belül szenvedtem, mert ahogy változtam, úgy jött fel minden, amit el kellett engednem, de persze ez sosem egyszerű. Feltörtek a félelmeim, gyötörtek a hazugságok, kísértettek az ártó tettek és tudtam, éreztem, hogy amíg cipelem őket, addig súlyként terhelik a vállaim.

Aztán megérkezik a nagy feladat az élettől. Vagy odaállsz és megteszed, kimondod, bevállalod azt, ami benned van, ami nyom, ami bánt, ami feszít, ami kísért, ami gátol, amit már nem tudsz tovább cipelni a fejlődésed érdekében, vagy nem, és szenvedsz tovább ott belül. Amit te raktál bele az életedbe, azt te ki is tudod venni belőle, bármit tettél is bele, bármekkora falat építettél magadnak, magad elé, azt te le is tudod bontani. Itt jön a bátorság és a félelem harca. Minden ember fél meghozni komoly döntéseket, de nem az a bátor ember, aki nem fél, hanem az, aki legyőzi a félelmeit, és megcsinálja. Akkor is, ha nem tudja mit hoz a jövő. Mindenki hibázik, ez az élet rendje. Én is hibáztam, többször is, több helyzetben. Az életünk tapasztalások sorozata, amelyek segítik a fejlődésünket, ha megértjük őket. - Sajnos néha már késő, mire ráébredünk! - Ahogy Albert Einstein mondta: Aki még nem követett el hibát, valószínűleg még sosem próbált ki semmi új dolgot! Az élet mindig hoz új lehetőségeket, de nem mindig vesszük észre.

Ugye a trutyi mindig csőstül jön, hirtelen a fejlődési káosz közepén betoppant a „Maradjotthon”. Mondhatjuk úgy is, hogy azt mondta az élet, na akkor fiam ülj le, egyes! Edd meg, amit főztél. Itt az idő, hogy a tanultakat gyakorold, és még többet tanulj, hogy fejlődj, és lásd meg a lehetőséget! Ziccer vagy öngól? Rajtam múlt! Ha bevállaltam a fejlődésem, akkor itt volt az idő a gyakorlati alkalmazásra, a szembesítésre. Éppen jókor… Ez olyan volt, mintha a tengeren kiszakadna a vitorlám, és persze akkor jön majd az erősebb szél. Meg kellett oldani! A fejlődés pont erről szól, hogy csak úgy léphetek szintet, ha már képes vagyok konfrontálni azokkal a dolgokkal, amelyeket elengedtem. Hogyan engedjem el? Ez mindig fejtöréses volt számomra. Egy barátom mindig azt mondta, hogy egyszerűen: Ne fogd meg! Igen, köszönöm. A kényelmetlenség meghozza ezt az érzést. Szoríts egy tollat izomból, ragaszkodj hozzá, aztán egy idő után kellemetlen lesz, ugye? Bizony. Amikor ezt érzed, akkor kell elengedned, mindent, aminek mennie kell.

Őrültség, tudom, de ahogy ismét Einsteint idézem: Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen! A fejlődésem első lépcsőfoka mindig a felismerés, és minden felismerés hoz magával egy újabb feladatot. Amelyhez újra bátorság kell, újra le kell győzni egy félelmet, de csak így lehet fejlődni. Mert megéri, még akkor is, ha fáj, ha szenvedsz, ha bizonytalan vagy, és ha komolyan be vagy tojva attól, ami utána jön. Az én vírusom önmagam voltam, és ezt nem volt könnyű belátni, felismerni, és leginkább elfogadni! Az a valaki volt, akit nem ismertem, az, aki félt járni az útján, és aki tévutakon kóborolt, az, aki nem akart konfrontálni önmagával. Most már értem, hogy a változás mindig velem kezdődik, az élet csak adja a hozzávalókat, de én főzök belőle. S hogy mi a jutalma a felismeréseknek, a fejlődésnek, a változásnak? Önmagam, valaki, akit egyre jobban megismerhetek, akit el tudok fogadni, aki fejlődni akar, és aki bár fél, mert vírus mindig lesz, de konfrontál és megy tovább… Ahogy az élet is, új ismeretlen utakon!

www.pollajk.hu