„Bezzegazénidőmbenezmásképpvolt!”…

Hányszor elhangzik ez a mondat egy ember életében. Igen, a tiédben is, az enyémben is. A kérdés csak az, hogy nekünk mondták a szüleink, vagy már mi mondtuk a gyermekeinknek, mint szülők? Esetleg mindkettő…

A 21.században nem egyszerű gyermeknek lenni. Én őszintén örülök annak, hogy a 80-as években élhettem meg a gyermekkorom. Anyám szerint nem voltam jó gyerek, néha bajba kerültem, rengeteg csínytevésben benne voltam, és a felfedezésekből eredendő sérüléseim száma sem volt elenyésző… De színesebbé tették a gyermekkorom, és sokat tanultam belőlük, plusz édesanyámnak köszönhetően felnőtt emberré váltam és családapa lettem. Emlékszem gyermekként garázsok tetején ugrálva fogócskáztunk, jégbicikliztünk a befagyott tavon, hungarocell táblán szörföztünk a patakban, saját készítésű csúzlival lőttünk mindenre és a bányatóba jártunk titokban fürdeni. Mi is csúfoltuk a csúnyákat és cikiztük a gyengéket, vagy volt, hogy minket zrikáltak a nagyobbak valamiért, s ha úgy alakult elcsattant néhány kemény pofon is. Nem mindegyikre vagyok büszke, de ezek a dolgok benne voltak a pakliban és akkor úgy volt a normális. Manapság elsősorban a Facebook függőség, a non-stop chatelés meg a videómegosztók "értékes tartalmai" a trendi - tisztelet a kevés kivételnek! - , az influenszerek a sztárok, és persze a virtuális, digitális létezőség a trendi. Amúgy még sorolhatnám. Nagyon megváltozott a világ.

Természetesen a mai gyerekeknek ez a természetes, ők ebbe születnek bele, és a szüleiknek kell(ene) ezt a megváltozott, felgyorsult, egyre inkább az online térben zajló gyermekkorban segítséget nyújtani a gyermekeiknek. Emlékszem, ha én késtem a hazaéréssel vagy feleseltem, bizony előfordult, hogy egyszer-egyszer szó szerint a fal adta a másikat. Akkor az volt az elfogadott, most pedig az, hogy a szülőknek egyre kevesebb az idejük a gyerekkel foglalkozni, így a közösségi vagy a szociális média ossza inkább a pofonokat a gyerekeknek. Ők pedig ezt viszonozva másokon töltik ki a dühüket, a szorongásukat, sokszor arc nélkül, trollkodva.

Viszont azt mindenképpen meg kell érteni, hogy nem a gyermekeink változtak meg, ők csupán megszülettek és ahogy anno mi is gyermekként, ők is csak próbálják felvenni a világnak az aktuális ritmusát, folyamát. Az egy másik dolog, hogy a szülőknek kell(ene) megtalálni az egyensúlyt az online világ és a valódi emberi értékek között, megtartva a személyes kapcsolatok és a személyes kommunikáció fontosságát, és ezeket átadni a gyermekeiknek. No, hát ebből látszik, hogy szülőnek sem egyszerű lenni.

Napjainkra a példaképek is átalakultak a világ és a trendek folyamatos változásával együtt. Ma már nem kell valakinek valami őrült nagy dolgot véghezvinnie, ami valódi értéket is képvisel ahhoz, hogy példaképpé váljon, és ő legyen egy követendő példa a fiatalabb generáció számára. Erre ott vannak példaként az influenszerek vagy a celebek. De ez is a jelenlegi korhoz tartozik, ahogy anno mi a posztereket gyűjtöttük és a szüleink idegrohamot kaptak, mikor a tapétával együtt letéptük és cseréltük a posztert az újabb példakép óriás-fotójára… Ma már vagy nyíltan, vagy titokban még lefekvés előtt az alvásidő rovására a gyerekek a közösségi oldalaikon lájkolgatják a trendeknek megfelelő bálványaikat.

Természetesen ahogy a világ trendjei változnak, úgy változnak velük együtt az emberek is, a gyermekek is, és megjelennek újabb és újabb veszélyek is. Gondolok itt például a cyber bullyingra vagy éppen a már hírhedt „kihívásos játékokra”. A Snapchat-diszmorfia is egyre gyakoribb jelenség már Európában is, ahogy megjelentek a mobilozás és a számítógépes játékok túlzott használata okozta betegségek is. Persze ettől még nem lesz könnyebb megélni, vagy ma inkább túlélni a gyermekkort a maga korának megfelelő intenzitásával. Édesanyám mindig azt mondta: ha elesel, állj fel, és menj tovább, a seb pedig begyógyul. Igaza volt, ahogy abban is, hogy régebben a legnagyobb veszély, ami leselkedett ránk, az a saját figyelmetlenségünk és a vakmerőségünk volt. S bár gyermekként sokszor estünk-keltünk, mint a „Kelj fel-Jancsi”, néha még féltünk is, de otthon sosem aggódtak, hogy nem érünk haza. Napjainkra kevesebb hasonló fizikális sérülésnek, veszélynek vannak kitéve a gyerekek, hiszen a legtöbb idejüket már online töltik. Ott viszont megannyi veszély leselkedik rájuk, amiről legtöbbször sem nekik, sem pedig a szüleiknek nincs kellő mennyiségű és releváns információjuk.

Régebben is volt alkohol, cigaretta, és lassan megjelentek a drogok is, de sose adták a kezünkbe a szüleink ezeket a szereket, hogy na most márpedig igyál, cigizz és drogozz is! Ma viszont az egyik legnagyobb veszélyforrást, ami komoly függőséget okoz, viszont pont mi, szülők adjuk a gyermekeink kezébe. Gyere, veszek neked egy telefont, korlátlan internethozzáféréssel, mert akkor leszel király, ja, bocs, „trendi” az iskolában, meg a haverok között… Igen, tudom, ez hozzátartozik a mai gyermekkorhoz és a mai trendi világnézethez is, és jaj, ha nem kapja meg a gyerek, akkor kiközösítik az iskolában… Mert  ahogy most a trendi digitális őslakosok mondják, ha valaki lemarad, az halottnak van nyilvánítva. Ez a mai digitális gyermekkor…

Ami pont ettől nem olyan, amilyenre egy gyermeknek a normális fejlődéséhez szüksége lenne. Kevesebbet foglalkoznak önmagukkal, kevesebb a személyes kapcsolat, az egymással fizikálisan megélt élmények, a valódi minőségi idő, és sajnos sokkal kevesebb az őszinteség, a bizalom, a tisztelet, a becsület és a figyelem egymás között...  Olyan világban élünk, amelyben úgy hisszük és úgy gondoljuk, hogy ismerjük a gyermekeinket. De be kell látnunk, hogy több titkuk van előttünk az online térben, mint amennyi nekünk volt, ha volt egyáltalán a szüleink előtt. Keveset tudunk a világukról, és az ő gyermekkoruk „bibliája”, az ő közösségi hitrendszerük egy olyan virtuális világból építkezik, amelyben kevesebb a valódi érték, mint régebben.

A gyermekkor örömteli és játékos mivoltát elkezdte átvenni a technika vívmányai által kínált azonnali örömszerzés a felgyorsult, rohanó világban. Amely leegyszerűsíti a valódi élményekben gazdag gyermekkor és annak érzelmeinek megélését, és helyette egy gyors szükséglet kielégítésre szolgál leginkább. Ez lett a 21. században a tartalmasnak látszó gyermekkor. Mi, szülők, pedig olykor tágra nyílt szemekkel csodálkozunk, hogy hova tűnt az általunk sok évvel ezelőtt oly izgalmasnak megélt gyermekkor. Amelynek valós történeteit gyermekeink hallgatják értetlenül csodálkozva, tágra nyílt szemekkel, mikor elmeséljük nekik. A záró kérdés pedig nem is lehet más, mint az, hogy unokáinkra, vagyis a gyermekeink gyermekeire milyen gyermekkor várhat?

www.pollajk.hu

Facebook: Pol”lájk”. Közösségi érték(t)rendek