Közeledik a karácsony…

A szeretet ünnepe, ahogyan sokan nevezik. „Az” ünnep, amelyet minden gyermek alig vár, hiszen a téli iskolai szünet mellett megkaphatják a hőn áhított ajándékot, amely leginkább a szívük vágya. Korosztálytól függően igazi Kánaán kínálkozik a mai gyerekek számára, hogy milyen ajándékot is kérjenek a „Jézuskától”. Sokszor eszembe jut az én gyermekkorom, mennyire vártam, hogy megszólaljon a csengő vagy a Mennyből az angyal, és utána megrohamozhassam a karácsonyfa előtt elhelyezett, szépen becsomagolt ajándékokat. A 21. században nincs könnyű gyermekkora a gyerekeknek, nagyok az elvárások, sok az információ, és a rengeteg külső inger hatására bizony nem biztos, hogy olyan karácsonyi ajándékot választanak, amellyel a gyermekkorukat valóban élménydúsabbá, izgalmasabbá tehetik. A rengeteg technikai eszköz, a közösségi oldalak és a média befolyásoló ereje komoly hatást gyakorol a választásban a mai fiatalokra, gyermekeinkre.

Bizonyára kevés olyan ember él ma a földön, akinek a szelfi szó (magyarosan: önfotó) ismeretlenül cseng. Talán néhány olyan törzs létezhet a világon, amely még kevésbé fuldoklik a civilizáció magamutogatós mocsarában. Napjaink egyik legnépszerűbb kifejezése már 2013-ban Angliában az év szava „elismerést” is megkapta. Rohamos sebességgel terjedt el a világban, és mára elképzelhetetlen és nélkülözhetetlen részévé vált az emberek mindennapjainak a közösségi oldalakon. De története egészen visszanyúlik az 1800-as évek végére. Egyes források szerint az első publikált selfie már 1893-ban elkészült és Robert Cornelius fotógráfus nevéhez fűződik. De mitől vált ilyen különlegessé, ennyire népszerűvé és meghatározóvá a mai világban ez az új trend? Vajon mi állhat ennek a világméretűvé vált „divatpublikálásnak” a hátterében?

A mai rohanó, materiális beállítottságú virtuálisan meghamisított világban az érzelmek megélése és az emberi értékek olykor háttérbe szorulnak a mindennapi gondok és problémák miatt. Ennek elsősorban otthon, egy párkapcsolatban, egy házasságban érezhetik a súlyát leginkább. Néha megfeledkeznek arról, hogy van egy társuk, akihez az otthon melegében hazatérnek, aki csak egy jó szóra, egy ölelésre vagy az iránta érzett szeretetük kifejezésére, és egy kis törődésre vágyik. Először csak azt tapasztalják, hogy kevesebbet beszélgetnek, esetleg fáradtságra hivatkoznak, de ez csak a kezdet. Később már az ölelés, az esti összebújás is elmarad, szép lassan eltűnnek azok a kis apró, kedves figyelmességek is, amik addig még örömet okoztak a társuknak. Ilyenkor azon tűnődnek, hogy vajon miért van ez így, hiszen a kapcsolat elején, de még nem olyan régen is működött minden. Jobb esetben felteszik a kérdést magukban: mi történt, ami miatt ide jutott a kapcsolatuk, házasságuk?

A válasz egyszerű: a hétköznapok rohanó forgatagában egy idő után elfelejtik azt az alapvető dolgot, miszerint, ha nem foglalkoznak kellőképpen valamivel, ha nem szentelnek rá elegendő időt, figyelmet, az szépen lassan elkopik, meghibásodik, esetleg tönkremegy. Ha van autójuk, tudják például, hogy kell bele üzemanyag, időnként le kell cserélni az olajat, a gumikat, és nem árt, ha esetenként elviszik szervízbe, hogy megtudják, minden hibátlanul működik-e rajta. Törődnek vele, hiszen mindennap használják, mert az életük fontos része.

Miért lenne ez másképp egy párkapcsolatban vagy a házaságukkal? Működik benne minden magától? Azt gondolják, hogy egy párkapcsolatot, egy házasságot nem kell ápolni, nem kell foglalkozni vele? Elég kimondani a boldogító „igent”, és onnantól már minden megy magától? Tévedés! A házasság, ahogy sokszor mondják, egy „intézmény”, ezt a kifejezést biztos hallotta már mindenki. De ezt az intézményt is működtetni kell a benne „dolgozóknak”. Szándékosan használtam ezt a kifejezést, mert bizony dolgozni kell benne. Joggal tehetik fel a kérdést magukban: „hány órás munkarendben”? A munkaidő kötetlen, de mindennap meg kell tenniük a saját dolgukat ahhoz, hogy minden rendben legyen. Viszont egy hagyományos munkahellyel szemben, itt nincs szabadnap, nincs szabadság, mert elfáradtak. Pontosabban inkább úgy fogalmaznék, hogy egy szabadnap vagy szabadság után, sokkal nehezebb helyreállítani a dolgokat, mintha minden nap megteszik a dolgukat a boldogságuk érdekében. Persze azért van egy jó hírem is: ha mindennap alaposan és lelkiismeretesen elvégzik a napi teendőiket, ez a munkahely egy életre szólhat, boldogságban, szeretetben, békességben, egészségben, harmóniában. Ha ironikus szeretnék lenni, azt mondanám: ha jól dolgoznak, nem kell aggódniuk, hogy kirúgja a „főnökük”. Mert ebben a helyzetben mindenki a saját maga beosztottja. Önmagukon múlik, hogy mennyi energiát tesznek bele a munkájukba, vagyis a házasságukba. De mi kell ahhoz, hogy jó munkaerőnek mondhassák önmagukat a saját házasságukban?

Először is tegyék a szívükre a kezüket és legyenek teljesen őszinték önmagukhoz. Tegyék fel ezeket a kérdéseket maguknak:

- Mindennap eleget tesznek a házasságukban ahhoz, hogy a társuk szeretve érezze magát?

- Úgy fejezik ki a szeretetüket, ahogy a társuk szeretné, ahogy neki jó?

- Mindennap keresik a lehetőségét annak, hogy a kedvében járjanak?

- Mindig érdeklődnek iránta, hogy van, milyen napja volt?

- Beszélgetnek, kommunikálnak egymással személyesen, megosztják egymással a terveiket, a elmondják mi bántja önöket, vagy mi okoz örömet?

- Egyáltalán eszükbe jutnak bármelyik nap ezek a kérdések? Ha igen, akkor meg is valósítják, amire gondolnak?

A válaszokat ott találják a mindennapjaikban. Ha ezekre az alapvető kérdésekre megtalálják a helyes válaszokat önmagukban, akkor már meg is tették az első lépést, hogy megtartsák vagy „visszacsempésszék” kapcsolatukba, házasságukba a szeretetet, a meghittséget és a boldogságot. Azt, hogy a következő lépéseket is megteszik-e, azt a szeretetük ereje, a kitartásuk és a „munkabírásuk” dönti majd el.

Ön milyen munkaerőnek tartja magát a házassága intézményében?

Hamarosan megjelenő könyvemben a párkapcsolatokból egyre inkább hiányzó személyes kommunikáció fontosságáról is írok. Addig is kövessétek a Pollák János Írói oldalam a facebookon.

Viszontlátásra!

A vendéglátás területén eltöltött 29 év alatt közeli szemtanúja lehettem annak a teljes változásnak, ahogy átalakultak az emberek kommunikációs és viselkedési szokásai. Haladni kell a korral, ahogy fejlődik a világ, viszont ez a fejlődés akkor lenne igazán egyensúlyban, ha az élet minden területen egyformán történne.  Ezzel ellentétben azt tapasztalom, hogy az emberi értékek lassan háttérbe szorulnak, mint a tisztelet vagy a figyelmesség, az udvariasság, és az emberek egyre kevesebbet foglalkoznak a saját erkölcsi, etikai, és önismereti fejlődésükkel. A személyes kommunikáció elértéktelenedik, és napjainkra már túlzottan is átvette a helyét az "érintőképernyős ujjlenyomat kontakt". Minden nap találkozok azzal a jelenséggel, hogy a 21. században a technikai fejlődés folyamata, de leginkább a következménye által napjainkra egy teljesen új, hamis valóságot hozott létre. Ebben a virtuális káoszban gyakran eltévednek, és teljesen el is vesznek az emberek, nemtől, kortól, hovatartozástól függetlenül.

Nem olyan régen tartottam egy előadást az egyik budapesti, újpalotai iskolában a személyes kapcsolatok és a technikai fejlődés közötti összefüggésekről két ötödikes osztálynak is. Az előadásom apropója a mai világszemléletben a gyerekek értékrendjének, és a kommunikációs csatornáiknak a kialakulása volt. Arra is kíváncsi voltam, hogy milyen szerepet vállal a mindennapjaikban a technikai eszközök használata és hogy milyen gyermekkoruk van, ezért interaktívan bevontam őket is az előadás menetébe. Mindkét osztály a saját évfolyamának a „krémje” volt. Bevallom őszintén, én nagyon élveztem az előadást, és a visszajelzések alapján a gyerekek és a tanárnők is. Ugyanakkor nagyon tanulságos volt több szempontból is ez az egy „óra”. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt benne polaritás! A gyerekek nagyon együttműködtek, és az látszott, hogy nagyon okosak. Figyelmesen viselkedtek, de a felszín alatt rejtőző problémákat nem tudták – és talán nem is akarták - elfedni. Gyermeki őszinteségük, kimondott gondolataik még „elárulták” őket.

Sok ember vesz körül bennünket a mindennapjainkban, és az életünk rögös útján is különböző emberekkel kerülünk kapcsolatba. Ismerősök jönnek, haverok mennek, a világ változik, és csak nagyon kevés ember marad mellettünk, aki nem tartozik a családunk körébe. Ők a barátok. Egy igazi barátság több, mint egy ismeretség, túlmutat a haverság pajkos és néha őrült mókázásain, és tudjuk, hogy egy igazi barátra mindig, minden helyzetben számíthatunk, bármiről is legyen szó. Egy igaz barátság kialakulása nem egyik pillanatról a másikra történik, bár néha talán már az első pillanatban tudjuk, hogy ő lehet majd a barátunk, és benne megbízhatunk. Persze a csalódás is benne van a pakliban, hiszen mindannyian változunk. Egy barát kiérdemli a bizalmat, és akkor is őszinte, amikor fáj, amit mond vagy tesz, de ott legbelül mindig tudjuk, hogy jót akar. Soha nem csap be, mert ha megteszi, akkor már nem barát, hanem valaki, aki visszaélt a bizalmunkkal. Igaz barátságból nincs sok, sokkal inkább kevés van belőle. Nem mindegyik szól egy életre, és nem biztos, hogy már gyermekkorunkban megtaláljuk az igazi barátokat.

Hamarosan... :)

Pollák Jánosnak hívnak.

A legfőbb emberi értékem, hogy őszinte vagyok –NAGYON! Kimondom, amit gondolok.

29 évet töltöttem a vendéglátásban, egészen 2018 decemberéig, amikor is rájöttem, hogy ez a terület már nem az én utam. Az utolsó néhány évben felfedeztem, hogy ha írok, akkor tudom leginkább kifejezni, hogy ki vagyok én. Ez ihletett meg arra, hogy írjak egy könyvet, de nem a vendéglátásról, hanem a vendégekkel történt kommunikációval és a viselkedési morál megváltozásával kapcsolatban. Most már írok, és mellette hétköznapi emberek kapcsolati, és kommunikációs problémáival foglalkozom, a modernizáció fejlődése kapcsán, és a könyvem is erről a témáról szól. Ezen kívül olyan segítő lehetőségeken, módszereken dolgozok, amelyekkel felismerheti bárki, az önmagában rejlő emberi értékeit.

Légy őszinte. Elsősorban saját magadhoz.

Miért fontos ez?

Állj meg és nézz körül: Mennyi hazugság, elferdítés, félrevezetés van a világban.

Ha még te is hazudsz magadnak, és becsapod önmagad, akkor csapdába estél. A saját csapdádba, az elméd csapdájába...

A probléma mindig a választás, a döntés. Keresed a valós vagy vélt igazságot, de az igazság relatív, megítélés és viszonyítás kérdése. Te mihez viszonyítod az igazságot? Amit hallasz, vagy amit látsz, vagy amit olvasol, vagy amit megtapasztalsz…?! Ezek után esetleg ítélkezel, és néha még valós tények ismerete nélkül állítasz dolgokat... Ugyanakkor félsz a változástól, mert nem látod a jövőt, és nem látod meg a lehetőségeket sem, hiszen az igazságot keresed vagy a kifogásokat. Pedig ott állsz a lehetőség előtt…